Nem tudom, hogy hol is kezdjem. Talán ott, hogy bocsi, hogy 3 hónapja teljesen eltűntem. Egyszer akartam írni, de egyszerűen olyan ideges voltam, hogy kb csak remegni tudtam volna és nem tudom magam rávenni az írásra. Igazából nagyjából minden szar és ennyire mélypontom nem igen volt még az életem. Túl sok minden történt és történik, és csomó dolgot nem igazán tudok hova tenni vagy épp nem teljesen értem, hogy más miért nem látja a saját hibáját a szituációban... miért mindig csak én? Miért mindig én nekem kell magamat rosszul éreznem amiatt, mert mások megbántanak?

Egyedül érzem magamat. Teljesen. Jelenleg azt érzem egy barátnőmre számíthatok összesen és ennyi. Szomorú. Kapcsolatban élek, körülvesznek az emberek mégis magányos vagyok, mégis azt érzem, hogy ezen az egy emberen kívül igazából senkinek sem számít, hogy ott vagyok vagy sem. Ha esetleg még meg is nyílok és elmondom a problémám egy részét is csak nézzem magamba milyen szörnyű ember vagyok és milyen sokat kérek másoktól. Annyit kérek hogy szeressenek.

Nem látom értelmét szituációt írni, abból senki se fogja jobban érteni azt, hogy mit érzek. Inkább azt a brutális fájdalmat, kétségbeesést és csalódottságot próbálom átadni-kiadni ami jelenleg bennem van. És ezzel egy kicsit azokhoz is szólni, akik hasonló helyzetben vannak.

Mennyire kellemetlen az, amikor nem találod a helyed a világon. Amikor már nem tudod hova menj, hogy egy kicsi jót érezz, hogy átélj egy kis boldogságot de egyben le is kössön. Nem szeretsz a munkahelyeden lenni, mert állandóan dugul az orrod a sok penésztől meg portól, mert egy mini diktátor a főnököd, aki hibáztatni nagyon tud de a megbánás és dicséret szavakat minimálisan sem ismeri. Elvárások vannak dögivel de visszafele már semmit sem kap az ember. Nem szeretsz otthon lenni, mert csak szembesülsz vele, hogy mennyivel boldogabb lenne nélküled mindenki. Mennyivel kevesebb baja lenne mindenkinek ha te nem lennél, csinálhatná azt amit akar azzal akivel akarja. Mikor nonstop megszégyenítve érzed magad, de nem tudod konkrétan megmagyarázni ezt az érzést. Mikor folyton csak második vagy másokkal szemben. 

Csalódott vagyok a környezetemben. Mindig, minden helyzetben nekem kell erősnek lenni, nekem kell a hátamat tartani, de amikor igazán szükségem lenne a segítségre nem feltétlen kapom meg. Csak ha már majdnem ájulás határán vagyok maximum. Miért kell megvárni, hogy ilyen helyzetbe kerüljek? Hiába próbálom különböző módokon kommunikálni, hogy nem vagyok jól, nem esik jól amit csinálsz, mindig csak azt kapom meg hogy hisztizek meg féltékeny vagyok. És igen, kurvára féltékeny vagyok, mert nem kapom meg a szükségest hogy ne legyek! Mert egy idegennel szemben másodlagosnak érzem magam. Őt miért képes órákig vígasztalni, vele miért képes órákig beszélgetni anélkül hogy egyszer belegondolna, hogy amúgy a barátnőm hogy van? Ja hogy mondta, hogy ezek szarul esnek neki, hm, mit tudnék változtatni, hogy mind a két félnek ott lehessek? De legfőképp annak, aki az elmúlt években minden szarban ott volt mellettem, támogatott, akit elméletileg szeretek. Szeretem de mégsem bizonyosodok meg róla, hogy mit érez, mégsem teszek az ellen, hogy biztosítsam benne, hogy ő nekem az első. Egy retkes játék és egy idegesítő idegen mögé szorultam. Ezt érzem. Nincs köztünk jelenleg lakótársi viszonynál több. 

És gyűlölöm, hogy nem akarok mégsem senkit hibáztatni. Minden miatt önmagam hibáztatom, hogy hol csúszott ez el ennyire. Hogy mit nem adtam meg, amit meg kellett volna? Hogy én visszafele miért nem érdemlem meg a tiszteletet? Már nem tudom hogyan kommunikáljam a problémáimat, ezért inkább nem teszem. Kisírom magam az erkélyen vagy a fürdőkádban, aztán felöltöm az álarcomat és megyek tovább. Mert igazándiból azon az egy barátnőmön kívül senkit sem érdekel ŐSZINTÉN, hogy mi van velem.

Az utóbbi időben rengeteget gondolok az öngyilkosságra. Megtenni nem tudnám valószínűleg, mert gyáva vagyok, de folyamatosan ott motoszkál a fejemben. Akkor talán szeretnének és végre kapnék én is figyelmet. Lehet megérné szakembert is felkeresnem, nem tudom. Valami rettentően nem oké és valami rettentően meghalt bennem. Ezeket a sorokat kb tizedjére kezdem újra. Három mondatonként állok meg az írásban, mert vagy elkap a sírógörcs vagy beszúr a szívem. Azt sem tudom publikálom-e ezt a bejegyzést. Rettentő intim és tényleg mélyről beszélek. Elegem van, hogy annyit látnak az emberek, hogy féltékeny vagyok, mert annál sokkal több és komolyabb van itt. Ez csak a felszín. Nem gondolom, hogy ennek az egésznek csak egy megoldása lenne. Szerintem tömérdek megoldás lehet, szép lassan, lépésről lépésre. Jelen pillanatban lehet egyedül nem tudok felállni. Szörnyű hogy úgy érzem, hogy nem mondhatom el a bajomat. Azt se tudom, hogy ebből az jön-e át, ahogyan érzem magam.

Rettentően elfáradtam mentálisan. De ilyen az, amikor szeretsz valakit, és bízol benne hogy tud jobb lenni, hogy egyszer végre kinyílik a szeme és elkezd látni, érezni, érteni. Túlgondolom a dolgokat? Talán. Megvan minden feltétel, hogy ne gondoljam túl? Dehogyis.