Letti • 29 éves • diplomás geográfus város- és turizmusfejlesztő • grafikus palánta • szőke, kék szemű • Team Slytherin • introvertált és INFJ • Skandinávia • mosómedve, hód és capybara rajongó • motoros csaj • urbex • bullet journal • zenei ízlése behatárolhatatlan • könyvmoly • békafóbiás • imádja a telet és a havat • szorongó • plüssállatgyűjtő • illatgyertya fan • guinea pig mom • asztmás • horoszkópok • tükörfóbiás • SKAM rajongó • papírírószer mánia • PCOS-el küzdő •

BLOG RÓLAM BEJELENTKEZÉS

    

 lettaletti25@gmail.com
vedd fel velem a kapcsolatot, ha szeretnéd, nyugi, barátságos vagyok :) 

 

Blog

a mentális egészség fontossága

2020.07.19. 14:10, Letti

Mivel nem vagyok sem orvos, sem pszcihológus, sem pszichiáter, ezért nem is fogom sem magam, sem más embereket diagnosztizálni, inkább csak annyit kijelenteni, hogy szerintem ez vagy az, vagy épp kezdődő ez és az.

Mivel ez egy valószínűleg hosszabb poszt lesz gondoltam ide az elejére készítek egy kisebb tartalomejgyzéket, hogy lásd miről is lesz szó, a kisebb címeket meg ki fogom emelni, így megtalálod majd azt a szakaszt, ami érdekel.

  1. Szomorúság vs. Depresszió - én mint Tumblr celeb
  2. Tények rólam - vajon ezek lehetnek az okok?
  3. Életem korai évei - valóban el kell nézni a gyereknek mindent?
  4. A gimnázium megpróbáltatásai
  5. A mentális betegségek jeleit észlelem magamon?
  6. Jelen helyzetem - depresszió vagy csak szorongás? Szorongásos depresszió? 
  7. Vedd komolyan!

1.Szomorúság vs. Depresszió - én mint Tumblr celeb

Mint egy nem olyan régi posztomban írtam, mélyponton vagyok. Rettentően. És ez nem egyszerű szomorúság. De nézzük is meg egy ábra segítségével, hogy mi is a kettő között a hatalmas, egetrengető különbség.

@melylevegoprojekt

A Mélyevegő Projekt ábrája tökéletesen kiemeli a legfőbb különbséget már az első szóban. Érzelem és betegség. Attól, mert nem kaptad meg a 3. új iPhone-t, mert nem írt vissza a crushod, mert rossz jegyet kaptál NEM  VAGY DEPRESSZIÓS. Rettenetesen szánalmasnak tartom, amikor divatból depizünk. Igaz nem tudom, hogy ez még ma is ennyire menő e (bár Billie Eilish rajongói táborát ítélve a válasz igen), de emlékszem pár éve volt egy nagy tumblr őrület. Voltak a menő tumblisokat, akiket mindenki követett, és igazából nem tudom, hogy ezt valaha leírtam e már, de én is közéjük tartoztam a magam 20 ezres követőtáborával. Nem is értem, hogy miért és hogyan történt. Volt olyan is, hogy egyszerűen olyan anon kérdést kaptam, hogy "ma van a születésnapom, és az a legnagyobb álmom, hogy felköszönts". Igazából nem csináltam semmi különlegeset, főként könyvekből szedett idézeteket osztogattam én magam meg, valamiért mégis imádtak az emberek. (Emlékeztek még Jade Handkammerre? Na, még az a lány is jóba akart velem lenni. Mi az isten?) 

De ne térjünk el a tárgytól. Akkoriban azt vettem észre, hogy divat volt 'depressziósnak' lenni, divat volt vagdosni magadat, vagy épp az, hogy nem csináltál semmit magamddal, rohadtul semmi bajod nem volt amúgy, mégis ilyen tartalmat osztottál meg, mert erre volt igény. Ahogy látom ez a nagy tumblr őrület véget ért, és azóta sokkal inkább a sorozatos fandomok vették át az uraltam (legalább is a mostani tapasztalataim alapján). Azt a tumblrmet egyik napról a másikra letöröltem, ami ilyen hihetetlenül menő volt, utána láttam többet is ellopták a nevemet, amit most direkt nem írok le, mert nem akarok újra azzal azonosulni. De hogy miért hoztam fel főként a tumblrt? Hogy én akkor miért is hagytam abba? Mert egyszerűen beteges volt, amit az emberek ott műveltek. Én jó kis idézeteket akartam, szép képeket, látni a véleményeket, erre azt láttam, hogy tizenévesek műdepiznek. Rám egy idő után nagyon rossz hatással lett ez az oldal, nagyon sokáig nem is jártam a törlés után rajta. Amikor felmentem folyamatosan azt láttam, hogy mindenhol szomorú és önmarcangoló idézetek, képek. Hiába követtem ki folyamatosan az ilyen embereket, újra és újra előkerültek. Mert ez volt a divat. És ez undorító.

2. Tények rólam - vajon ezek lehetnek az okok?

Térjünk át az én állapotomra. Amit tudni kell rólam:

  • a barátaim szinte mind más városban, országban élnek már, alig látom őket
  • sokat vagyok egyedül itthon
  • úgy nőttem fel, hogy folyamatosan az iskolai zaklatás célpontja voltam
  • önbizalmam egyenlő a nullával
  • Halakhoz hűen nagyon élénk képzelőerővel rendelkezem, így minden szituációt 10x nagyításban látok magam előtt
  • pesszimista vagyok (ezen próbálok dolgozni)
  • mindent túlgondolok és önmagam beszélem le a találkozókról, a lehetőségekről
  • mérgező vagyok önmagamra nézve

Hogy miért tartottam fontosnak ezeket tisztázni? Mert így sokkal érthetőbb lesz minden amit leírok, valamint ezeket a tényezőket fogom megmagyarázni. Tegnap egy beszélgetés alkalmával jött fel az a téma, hogy "szép is, okos is, intelligens is, nem előítéletes, van neked rossz tulajdonságod?"... Van. De még mennyi. Itt van fentebb. Sajnos nekem nem az a rossz tulajdonságom, hogy elkések vagy figyelmetlen vagyok. Hanem ezek. Leginkább az, hogy mérgezem saját magam, mert még mindig a múltbéli rossz munkálkodik bennem.

Ezért is mondom mindig mindenkinek: jól gondold meg, hogy mit ejtesz ki a szádon, mert még ha csak te viccnek is szánod lehet, hogy a másikat mélyen belül nagyon megsérted és olyan sebet ejtesz rajta, ami az egész életére kihatással lesz. 

De beszéljünk egy kicsit az életem korai éveiről.

3. Életem korai évei - valóban el kell nézni a gyereknek mindent?

Egy rendkívül beteges gyerek voltam. Mármint ténylegesen beteg és nem őrült. Emiatt orvosról orvosra jártunk, és a szüleim felelőtlenségének köszönhető az, hogy az életem folyamatos küzdelem a társadalommal. A gyógyszerek miatti elhízás az egyik legrosszabb forma, és talán a legnehezebben formálható. Én legalább is folyamatosan elkeseredem, hogy több hónapnyi sport és étrend után sem mozdul semerre a mérleg. Mert tönkretették a szervezetem, mert nem figyeltek oda rám! 

Folyamatos egészségtelen ételek fogyasztása, csokik, chipsek zabálása utána sokkal de sokkal könnyebb a súlyvesztés. Mert az csak zsír, viszont ez én esetemben, valamiért a szervezetem küzd az egész ellen. Sokáig rettentően szégyeltem magam, jó ez igazából a mai napig nem változott - önbizalom hiány. De mára rájöttem arra, hogy nem tudom magamat dagadtnak, kövérnek mondani. Inkább úgy nevezném magam, hogy teltebb idomokkal rendelkező. Bőven tudok magamra sima, egyszerű boltokban ruhát venni (oké a Bershka az XXXS-es méret úgyhogy azt a boltot nagy ívben kerülön), csomó ruhám, szoknyám van. Kezdem egyre jobban látni, hogy igenis anna ellenére, hogy nem 50 kg vagyok igenis van formám. De ez valahogy mégsem elég ahhoz, hogy elfogadjam magam, de mégis elég ahhoz, hogy folyamatosan bántsanak az emberek. Már az általános iskolában elkezdődött ez, de ott egyedül azért nem volt annyira vészesen komoly, mert voltak nálam nagyobbak. Nagyon csúnya ezt leírni és kimondani, és a mai napig nem bánom, hogy igenis kiálltam mellettük.

Ez az a korszak, amikor a legnagyobb sérüléseket tudod ejteni egy emberen. És ez az a kor, amikor igenis nem szabad azt mondani, hogy Józsika majd kinövi, jaj Józsika tudod, hogy nem szabad ilyet mondani, de hát még kicsi vagy elnézzük neked. Nem, nem nézzük el. Mert te, mint felelősségteljes szülő tanuld már meg nevelni a gyerekedet, tanítsd már meg arra, hogy az embereket nem bántjuk. Mert igenis nevelés kérdése, hogy az a gyerek milyen lesz, milyen lesz a világnézete. Ha tőled, mint 'felelősségteljes szülőtől' azt hallja minden egyes nap, hogy "a melegeket utálni kell", "ne egyél annyi csokit mert elhízol és senki se fog szeretni" és társai, akkor igenis nem csak annak a gyereknek okozol lelki sérüléseket, akit a te gyereked bántani fog (mert erre nevelted), hanem valójában a saját gyerekedet is tönkreteszed és egy olyan embert faragsz belőle, amit valljunk be: magadnak sem kívánnál. Igenis ez az a kor, amikor meg kell tanítani arra, hogy el kell fogadni a másikat, meg kell ismerni a másikat és nem szabad előítéletesnek lenni.

Miért nem vagyok előítéletes? Mert én végigszenvedtem az életem az előítéletek miatt, és tudom milyen a másik oldalon lenni. Amikor csak azért gyűlölnek, mert létezel. És itt kitérnék minimálisan a máltai lányokra is, mert úgy érzem az ő kijelentéseik is ugyanilyen sarkallatos dolgok voltak, pontosabban egy: ha nincs célod, miért élsz. Azért, hogy megtaláljam. Kérlek, ne bátoríts még viccből, marketingből vagy ahogy ők mondták 'görbe tükör' miatt senkit arra, hogy ölje meg magát, és ne éreztesd azt vele, hogy nem ér semmit. A karma visszacsap.

4. A gimnázium megpróbáltatásai

A gimnázium már egy teljesen más helyzet. Nem mondom azt, hogy emberek még gonoszabbak, mert szerintem a kisgyerekeknél, akik ráadásul tényleg nem is gondolkodnak minimálisan sem nincsenek gonoszak. Itt inkább sokkal nagyobb a megaláztatás veszélye és az, hogy folyamatosan annyit éreztetnek veled, hogy nem érsz semmit. Gyűlöltem a gimnáziumi éveimet, sokan mondják, hogy életed legszebb évei: na hát nagyon remélem, hogy nem. Nem tudnának nekem annyit fizetni, hogy azt mondjam: oké, újra végigcsinálom ezekkel az emberekkel ezt a 4 évet. Minden reggel gyomorgörccsel ébred az ember, hogy már megint be kell oda menni, vajon megint mit találnak ki, vajon megint hogy fognak nézni. 

És itt jön a pláne. Valójában ezt az egészet már az én agyam és képzelőerőm nagyította fel. Közel nem kaptam annyi gyűlölködést, mint ahogy én azt érzékeltem. Voltak, elég sok, de nem olyan szintű, mint ahogy az bennem feldolgozódott az általános iskolai sérelmek miatt. 

@afrebab

Már ekkor is mindent túlgondoltam (ez sajnos a mai napig nem múlt el), és már itt elkezdődött az, hogy önmagamra lettem ártalmas. No nem fizikailag, hanem mentálisan. Mert az osztálytársaimtól kapott szavakat, nézéseket és megjegyzéseket az agyam elkezdte átkódolgatni. Ebből maradt fent a mai napig az, hogy utálok az utcára menni pl. rövidnadrágban (bár már egyre többet van rajtam), mert egyfolytába arra gondolok: vajon most épp azt nézik hogy milyen ronda vagyok? Vajon mit gondolhatnak? Holott tudom nagyon jól, hogy épp azon vannak az emberek el, hogy mi legyen a vacsora, hogyan kéne átmenni anatból, hogyan fizessem ki a telefonszámlám vagy épp halál üres belül. 

Mégis, a meggondolatlan szavakkal elérhet az ember egy ilyen utólagos hatást, amikor az egyén már önmaga alakítja ki a gyűlöletet - másokra kivetítve. Gondolkodj, mielőtt beszélsz.

5. A mentális betegségek jeleit észlelem magamon?

És bizony, az utóbbi időben egyre nagyobb méreteket kezd rajtam ölteni ez az egész helyzet, ezek a korai traumák (mert ezt szerintem hívhatjuk traumának). Miket tapasztalok magamon?

  • teljes motiválatlanság és céltalanság
  • állandó fáradtság
  • nem tudok már önfeledten nevetni
  • folyamatos szorongás és önostorozás - erről kicsit később bővebben
  • vagy túl sokat alszok vagy alig, az időszakok váltakoznak
  • hiába kezdek el valamit, semmit se fejezek be
  • egy csúnya nézés vagy egy felemelt hangsúly megsirat (pedig én egy filmen nem tudtam sírni...)

6. Jelen helyzetem - depresszió vagy csak szorongás? Szorongásos depresszió? 

Mint mondtam, nem vagyok orvos, nem tudom, hogy ezek pontosan minek a jelei, ezért hívjuk az egész jelenséget mentális zavarnak. Én nem merem magamat depressziósnak hívni, még ha az is valóság. Én nem akarok az lenni, aki ezt mondja magára minden orvosi vizsgálat és javaslat nélkül. De orvoshoz sem merek menni. És segítséget sem merek kérni, mert nem tudom kitől és hogyan kellene.

De hogy ez az egész hogyan hat ki rám jelenleg? Miben gátol (mert ez segíteni nem tud)? Nagyon nagyon sok dologban:

  • párkeresés
  • álláskeresés
  • tanulmányok
  • önmegvalósítás

Mivel egyáltalán nem bízom önmagamban és abban, hogy képes vagyok én is elérni, képes vagyok én is megcsinálni azt, amit mások sokszor volt, hogy tanulmányaim során egyszerűen lebeszéltem magam pályázatokról, ösztöndíjakról, vagy ha beadtam nem vettem komolyan és bevonzottam a rosszat. Egyszerűen amiatt, mert elkönyveltem mélyen belül, hogy semmit sem érek. Mert ezt erősítették bennem folyamatosan. 

@afrebab

Jelenleg az álláskeresés nehezíti meg hihetetlenül számomra az egész szorongásos szituáció. Ha el is jutok odáig, hogy valamelyik állás felkelti az érdeklődésem, megírom úgy az önéletrajzot, hogy még jobban passzoljon az adott elvásárokhoz, eljutok odáig, hogy megnyitom a levelezőt, megírom az emailt, csatolom amit kell.... majd megáll a folyamat. Mert szorongok és nem merem lenyomni a küldés gombot. Mert biztos vagyok benne, hogy ha véletlen felvennének ÚGYIS BÉNA LENNÉK, és csak szégyent hoznék saját magamra, a szüleimre. Az ilyen "protekció van, na érdekel?" típusú munkákra egyszerűen ezért mondtam folyamatosan nemet, mert nem akartam, hogy a szüleim szégyelljék magukat miattam, mert én nem teljesítek jól. 

És mondhatja bárki azt, hogy "jaj de ne így gondolkodj", " jaj de hát ügyes vagy te", ezzel nem oldod meg a problémám. Ettől függetlenül én teljesen biztos vagyok abban, hogy tehetségtelen vagyok, és még ha igazából nem is lennék az, mivel belül nem vagyok rendben és erőszakosan győzködöm magam, hogy semmit se érek, ez a valóságban is így lesz.

@afrebab

Újra kérlek, gondolkodj mielőtt beszélsz. Az, hogy tönkre teheted valakinek az életét nem túlzás. Nézd meg! A 7-8 éves korom beli traumáim hatnak ki a 25 éves énemre még mindig. Ne bánts senkit, főleg oktalanul, csakmert unatkozol vagy mert nem tetszik a képe. Menj el, hagyd rá.

És mivel folyamatosan egyedül vagyok senki sincs, aki kicsit is támogatna, hogy fel a fejjel, jobb lesz ez, vagy épp megpróbálna igenis abban segíteni, hogy végre legyűrjem ezt az egész helyzetet és megbékéljek önmagammal.

Párkeresés. Megint ugyanezek. A teljes önbizalomhiányt megérzik. És te is egyszerűen csak úgy gondolkodsz, hogy "jólvan, ebből se lesz úgyse semmi, hisz miért kellenék neki PONT ÉN?"... A lehető legrosszabb hozzáállás tudom, és tudom, hogy várhatja az ember a csodát, ha ő maga nem tesz érte. Tudom, hogy addig semmi se fog változni, amíg én magamban nem teszek rendet, és nem találom meg végre a kapcsolót, hogy  újra fellobbanjon a fény. 

Egy örömteli kisgyerek voltam. Majd jöttek azok a gyerekek, akiknek a szülei önmagukkal teljesen elégedetlenek, és tönkretettél örömteli gyerekkoromat. 

Egy biztos, a dementorjaim nagyon nagyon jól lennének lakva, mert tele vagyok rosszal, kínnal. 

7. Vedd komolyan!

És most mind a két típushoz szólnék. Ahhoz is, aki a vad és ahhoz is aki a vadász. 

Neked, aki szintén ezzel küzd: vedd komolyan a jeleket, próbáld meg kezelni a helyzetet, és ne félj segítséget kérni. Én egyre több embernek merek erről beszélni, igaz inkább kevesebb mint több sikerrel. Tudom, miért mondom ezt, mikor épp az előbb írtam le, hogy én sem merek segítséget kérni. Én próbálkozom. Valószínűleg te is tudod, hogy milyen nehéz ez az egész helyzet. Amikor úgy érzed, hogy egy egész élet terhe nehezedik rád, és hogy már soha nem leszel életvidám, hogy úgy érzed soha semmit nem fogsz elérni az életedben. Én legalább is ezt érzem. Évek óta, egyre erősebben. Ezért is gondolom, hogy ez nem egy egyszerű "szomorú periódusa az életemnek". Nem ugyanaz ez a helyzet, mint amikor nagy nyomás miatt 1-2 hónapra kicsit magadba zárkózol és ingerült leszel. Úgy érzem, hogy az én helyzetem ennél már sokkal de sokkal komolyabb, ezért is igyekszem már úgy esetleg megszabadulni a gondolatoktól, hogy írok róla. Van egy külön naplóm, ahol ezeket a gondolatokat vezetem. Soha senki se látta még. És most ez a poszt is sokat jelent, mert tudom, hogy ezt mások is látni fogják. Ez egy újabb szintje annak, hogy megtanul az ember segítséghez fordulni.

Sajnos nem csak ilyen téren vagyok a segítségkérésben tehetetlen, más módon se tettem. Ha a tanulmányaimban elakadtam inkább majdnem megbuktam, minthogy én bevalljam: elakadtam, gyengének érzem magam ehhez, kérlek segíts. Talán egyszer volt egy ilyen pillanat a témavezetőmmel, amikor teljesen elvesztem szakdolgozat ügyileg, és ő nyugtatgatott. És próbált segíteni, és visszaterelni, terelgetni a megfelelő irányba. Ezért a pillanatért a mai napig hálás vagyok neki, még ha ő nem is észlelte, hogy milyen helyzetben is vagyunk jelenleg.

Úgy érzem, hogy a szüleim sem vesznek komolyan. Megpróbáltam anyukámmal beszélni a helyzetemről, megpróbáltam neki elmondani, hogy rosszul vagyok, hogy úgy érzem: baj van. Kiparodizálta a helyzetet. Kifigurázta. Majd megkaptam az ikonikus mondatot: jaj kicsi, mi bajod lenne? Akkor semmi. Szülőként igenis köteles vagy odafigyelni a gyerekedre, és nem félvállról venni, ha már ilyen témával áll eléd. Bele sem gondolsz abba, hogy milyen nehéz lehetett ez neki! Hogy vegye a bátorságot és eléd álljon, hogy segíts neki valahogy. Nem mondhatod azt, hogy ugyan neked mi bajod lenne!!! Mert annyit fogsz elérni, hogy soha többet nem fog szólni, és ha a baj nem múlik, igen komoly kimenetele is lehet. És persze akkor már nem jut eszébe egy szülőnek se, hogy elzavartam és kiparodizáltam a gyerekemet, mikor ő segítséget kért tőlem.

@melylevegoprojekt

Vedd komolyan, ha bárkin ezeket a tüneteket tapasztalod. Nem kell idegesítő módon beleavatkozni az életébe, de ha már kis dolgokkal érezteted, hogy itt vagyok, meghallgatlak, segítek, rám számíthatsz... az egyszerűen rengeteget ér. 

És ti, vadászok, igen ti, akik miatt a legtöbb ember beteg és öngyilkos lesz, gondolkodjatok azon, hogy mit ejtetek ki a szátokon. Gondoljátok át, hogy rátok milyen hatással lenne, ha ti kapnátok meg ugyanezeket a szavakat másoktól. Mérd fel azt, hogy milyen lehet az érzékenységi szintje a másiknak, és annak megfelelően mérlegeld belefér e még az a "poén" vagy már esetleg komolyabban fogja érinteni. Ha meg egyszerűen valaki nem szimpatikus menj el mellette. Vagy basszus beszéld ki a háta mögött, de ne rúgj bele direkt. Írd le egy rohadt papírra, hogy miért utálod (megjegyzem, hogy lehet utálni valakit úgy, hogy nem is ismered? Ja hogy nem tetszik a külseje. Amiatt még nem kell utálni), majd dobd ki vagy égesd el, vele együtt az érzéseidet is, és hagyd rá az egészet. Nem kell hozzá odamenni és a képébe vágni, hogy egy dagadt disznó vagy, ragyás vagy, rusnya a képed, még anyád is utál, minek élsz. Komolyan annyira szükséges ez? Mert szerintem nem! 

@melylevegoprojekt

Ha eljutottál a poszt végéig hatalmas gratuláció, és nagyon köszönöm, hogy végigolvastad. Remélem sikerült egy kis hatást elérni, és igenis át fogod gondolni, hogy mi az, amit esetleg máshogy tehetnél azért, hogy a világ már csak ennyivel jobb hely legyen. 

Remélem, hogy sikerült átadnom azt, hogy jelenleg mit is érzek, és hogy mennyire nem vagyok rendben önmagammal, és hogy mennyire kétségbe vagyok esve, hogy mi lesz. 

Ha bármi felmerül benned a téma kapcsán, vagy egyszerűen szeretnél egy kicsit beszélgetni, esetleg megosztani a problémáidat, írj nekem. Jó hallgatóság és jó tanácsadó vagyok. Én csak magamat vagyok képtelen meggyógyítani. 

lettaletti25@gmail.com

És még végül annyi, hogy remélem a korábbi posztom így már értelmet nyer. Hogy miért is talált be nagyon ez a zeneszám jelenleg az életembe. Amikor minden rossz összejön, de te igenis próbálsz erős maradni, küzdeni, és ahogy Alexander is mondja, folytatni a táncot, és ezzel leküzdeni minden démonodat.

Még egyszer köszönöm, ha végigolvastad!

Letti